Talán megengedhető, hogy az EDC kések közé becsempésszünk egy különleges EHDC darabot. Az ükőscsontkorból származik és valószínűleg gót megrendelésre készült ősmagyar kézműves remek, a PTA Késmúzeum egyik büszkesége. Természetesen teljesen fémmentes, ami a készítők jövőbelátását dícséri. Avagy muti azt a fémdetektort, ami ezt kifütyüli, és akkoriban még amúgy sem ismerték a fémeket. Később persze készültek ilyenek vasból is, amiket a mai tudomány - helytelenül - kefírisztáni késeknek nevez. Merthogy akkor mi már nem voltunk ott.
Történelmi adatok szerint a hegyi-, vizi- és lapálygótok, azaz a gótfélék, (másnéven félszerzet germániumok) a kefír-magyarokkal üzleteltek fegyverügyileg. Marhaságban, kefírben edzett csontokban ők legyőzhetetlenek voltak.
A díszelgő fegyver Kefírisztánból, a két folyó, a Káma és a Szútra völgyéből származik. Ezek a keleti, avagy gombáslábú kefírek nem tévesztendők össze a nyugati, kaukázusi kefírekkel. A két magyari törzs már korán elvált, a keleti végeket védők emlékét őrzi a "Hindu, kuss!" hegylánc. Most az aprócska népetimológiai tévedéstől eltekintve, sajnos harcuk elbukott az északnyugat-indiai hordákkal szemben. Pedig Európa első védőbástyája voltak. De ez egy másik történet...

A "Hindu, kuss!" egyébként egy félrefordítás eredménye, a hindukkal amúgy jó volt a viszony, szerették a kefírt. Mint láthatjuk Síva sírva kért egy példányt a síróedényébe a szent tehén csontjából készült szent bökőből. Az eszköz kiválóan vitte a marharépát, tehát növényevőknek a szakrális konyhai használatra is megfelelt. Nem volt egyszerű az elkészítése, hiába mondta Ráma, hogy szüksége lenne rá ma, még neki is várovólistára kellett felrovatnia magát.
Az ősi magyar eredet bizonyítéka a mai magyarok tradicionális kefírszeretete is. Továbbá a firkás firkás a pengére gondosan felfirkálta az anyagminőséget is, az ISA-PUR minőségtanúsítási rendszernek megfelelően. Ellátta az előírt mennyiségű kutyabőr melléklettel is, természetesen magyari nyelven.
A képen lévő díszelgő eszközt anno az Anuserbe szerezte meg, és a kutatások szerint eredetileg Hans Regenkurt obergruppensexführer tulajdonába került. Később, ismeretlen körülmények között Dr.Schlosi von Wasserkopf, a Blődenzi Egyetem análitika professzorának műgyüjteményében bukkant fel, néhány köteg szárított Ahnenphas (Penis ahnenicus P) között elrejtve. A klasszikus szépségű, sallangoktól mentes ősmagyar formát megsasolták, és később nyilvánvalóan mintaként szolgált a germánium-félvezetők hasonsasos díszbökőihez.
A múzeumi példány pengehossza 12 cm, vastagsága 6 mm, teljes hossza 24 cm.