No akkor, ha már tisztán látunk, vágjunk bele ismét...

A reszelőbőrűek dehidroakváriuma a PTA Késmúzeumában ismét új lakóval gyarapodott. Csak semmi csicsa, még mindig a klasszikus ősi forma, egy kiridashi japánna. Ha a Föld másik oldalán születik, akkor akár angolna is lehetett volna. De láthatjuk, hogy a fejlődés iránya nála a ferde szemmel nézés felé haladt, így lett japánna.
Őshazájában szakéval fogják. Kitesznek egy pohárka friss, forró szakét, kicsit meglegyezik és a rettenetes tengermélyből nemsokára megjelenik a kitűnő szaglású japánna. Beszlopálja a piát és úgy bekap tőle, hogy kifekszik a poháron. Innentől kezdve könnyedén begyűjthető. Ez is bizonyítja a származását, mert ennyi szesztől egy angolna még csak spicces sem lenne. Ennél egyszerűbb már csak a nyúlfogás lehet, (gy.k. beülni egy bokorba és utánozni a répa hangját) de az egy másik történet lenne...
Manapság kultúrkörökben meglehetősen elterjedt a tartása. A háziasított japánnának számos, manapság különösen hasznos tulajdonsága van, kiszagolja például, ha valami bűzlik. Bár ez manapság nem nagy kunszt. Kulinális alkalmazásra is megfelel, kiválóan lehet vele kóserszalonnát filézni.
Élhossza 55 mm, teljes hossza 140 mm, vastagsága 3 mm, anyaga T12 acél ("...vagy ahhoz hasonló...", ahogy a költő mondja) Látható elpékesztő masszívsága. A rettenetes mélységben, a gaz rozsdák népe állandó támadásai közepette is viszonylagos épségben őrizte meg a bőrét.